A legtöbb reakciót azok az írásaim váltják ki ezen a blogon és más médiafelületeken is, amik maguktól az informatikusokról szólnak, őket érintik, vagy az ő viselkedésüknek a változását sürgetik. (ld. itt, itt, itt, itt).
Vannak akik felháborodnak:
- “Ez egyértelmű, nyilvános és egyoldalú hitelrontás az összes, ilyen jellegű munkát végző ember ellen…”
- “Nehéz szavakat találni! … Vagy ez csak vicc?”
- “De azért ezt a részét a cikknek:… erősen lenézőnek és sértőnek érzem…”
- “Faszság az egész, illetve hülye ez az ember. xD”
- “Egy mocskos fizetett reklám az egész cikk…Egyértelmű, hogy azért mondja ezt a véleményt, hogy az ő cégétől kérjenek tanácsot, ami egyszerre gazdasági és infótanácsadás is…”
És persze vannak, akik lelkesednek, vagy a felháborodottakkal vitatkoznak:
- “A vállalati IT szerepe valóban átalakul…”
- “Nincs mit hozzáfűzzek, minden szavával egyetértek.
Sőt, a bőrömön tapasztalom. Kis cégnél (nálunk) és nagy cégnél (megrendelő) is.” - “Rónai barátunk igazat szólt…”
- “Jól fogalmaz mellesleg a cikk pontosan leírja a problémákat.”
- “szerintem egyébként akkora hülyeséget nem mondd, márminthogy egyre többen vélik úgy az átlagos felhasználók, hogy értenek az informatikához.”
De tényleg útálom az informatikusokat?
Egy átlag vállalat az IT kiadásainak 25%-át költi legalább Microsoft termékekre, szolgáltatásokra. Az vállalati innováció jelentős része kötődik az IT-hoz. Ha a kettőt összekötjük, akkor azt láthatjuk, hogy minden vállalat érintett abban, hogy merre megy a Microsoft, ha szereti ezt, ha nem. 
Japán 1945. augusztusában, a hirosimai és a nagaszakii atombomba felrobbantása után kapitulált. Letette a fegyvert, majd elkezdte az újjáépítést. Az 1960-as és 70-es években Japán GDP-je éves átlagban 7,5%-kal nőtt. Megtörtént a Japán csoda, az ország ismét nagyhatalom lett, de immár nem hagyományos fegyverekkel, hanem gazdaságiakkal.
Kétségtelen, hogy március 14. óta a közbeszéd meghatározó kérdése – alkotmánymódosítás, költségvetés módosítás és Ciprusi betéteinstand ide vagy oda – a hóhelyzet kezelése. Ahogy én látom a kérdés tárgyalása már nem a felelős keresésről szól, hanem a bizalomról. Arról, hogy bízhatunk-e abban, hogy az állam segít, ha bajban vagyunk.
